Leonardo da Vinci nagyon sok területen alkotott. Kis ízelítő:

Festmények

       Nagyon sok festészeti példát hozhatnék fel, amiben alkalmazza ezt, hiszen Leonardo rengeteg festményt készített a fény és árnyék szellemében. Választásom Ginevra de’ Benci festményére esett, amit 1475- ben készített.

Ginevra de’ Benci

       1472- ben lépett ki mestere árnyékából, és ezt a festményét, lehet úgy nevezni, hogy a kezdeti éveiben festette. Viszont ő nem úgy készítette a portrékat, ahogyan a többi festő. Megpróbálta magát belefészkelni az adott személy gondolataiba. Megpróbálta úgy visszaadni a képen láthatót, ahogyan azt ő látta, de mégis egy kicsit máshogyan. A házasság előtt álló Ginevra egy tó előtt látható, a jobb válla fölött pedig egy borókafenyő terül el, aminek sötét tüskéi mögül átragyog a fény. A Ginevra név borókát jelent, ezért élt Leonardo ezzel a csellel, azonban ez akkor tájt nagyon divatos volt, hogy a festményben megjelenítettek valamit, ami az adott személyre utal.

       Ebben az időben kísérletezett Leonardo a festékekkel is. A hagyományos temperafestés kötőanyaga a tojás. Ez azért vélt be, mert sokáig megőrizte a festmények színét. De mivel így nem lehetett vízzel tisztítani a képeket, a flamandok feltalálták az olajfestést. Tempera, és olajfestés ötvözete. Leonardo- nak tetszett ez a technika, azonban ő egy lágyabb fenyőgyantát kezdett használni – a velencei terpentint, és ezt keverte össze dióolajjal. Ezzel az új szerrel vitte fel a festékport a felületre, amivel mély tónusokat, egybemosódó színeket tudott elérni. Teljesen új kapuk nyíltak meg előtte.

Szent Jeromos

       Körülbelül 1480- 82 között készült ez a befejezetlen kép, melyben Leonardo önmagát is belefestette. – Ha közelről megnézzük az alak arckifejezését, láthatjuk, hogy a művész mennyi energiát fordított a mimikák tanulmányozására. (Ez a szenvedélye az arcismeret iránt eleinte csak félig volt komoly. Kezdetekben komikus tréfaként született. De aztán Leonardo képzelete tovább szárnyalt, és ebbe a témába is belevetette magát. Nagyon érdekelte, hogy eddigi tudását miként lehet rávetíteni az arcokra, mint például: az arányváltozásokat. Aztán más kezdte el foglalkoztatni. Ahogy az Urbinói Kódex is kimondja: „az arc jelei részben megmutatják az emberek természetét, gyengeségeit és vérmérsékletét.” Így az utókornak Leonardo arcismereti tanulmányai inkább a pszichológiával hozhatóak összefüggésbe.) Az is feltűnő, hogy az arcra vetül egyből a tekintet, mert szinte kiugrik a sötét háttérből. Az oroszlánt csak később vesszük észre, pedig az állat is egy elég markáns alakja ennek a festménynek.

       Amint már az előbb említettem, Leonardo belefestette magát a képbe, de akkor tájt még fiatal volt, de nem is az arc az, amit itt figyelni kell. Ez egy szellemi önarckép.

       A festménynek története van. Talán még Leonardo idején, de a kép eltűnt. 1820- ban megtalálták, azonban valaki kifűrészelte belőle Szent Jeromos fejét. (Ezt azért lehetett megtenni, mert akkoriban még nem vászonra, hanem fára festettek. Folyóvízben áztatták a direkt erre a célra szánt deszkákat. Ez után a műhelyekbe vitték, ahol évekig száradt. Majd lealapozták, és kész volt arra, hogy fessenek rá.) Napóleon nagybátyja akadt rá, egy ócskásnál. A római férfi egy szekrény ajtajaként használta a festményt, és nem is tudta mekkora érték van a birtokában. Szintén Fesch kardinális talált rá évekkel később a hiányzó darabra is. Egy cipész használta asztalként, és festett felével lefelé ugyan, de azon szegelte a cipőket. Hihetetlen történet, de a kép újra teljes, bár több restauráció után se tudták teljesen eltüntetni a fűrészelés nyomát.

A három királyok imádása

       1481 éve egy karakteres év volt Leonardo számára. Ez azért is lehet, mert egy éve már saját házában lakott. Tavasz elején rendelte meg tőle ezt a festményt a San Donato e Scopeto – kolostor. A templom főoltárát díszítette volna, de mint Leonardo élete folyamán oly sokszor ezt a képet sem fejezte be. Ez volt az első nagy lélegzetvételű műve, amire kizárólag őt kérték fel.

       De az előkészítő rajzoláson túl nem sok mindenre haladt. Leonardo ezt a festéstechnikát alkalmazta: megfestette a fehér alapozáson a nagy körvonalakban lévő rajzot, mikor már pontosan kivehetőek az alakok egymáshoz való viszonya, akkor fokozatosan egyre színesebbre festette őket. Ez a gyakorlat volt akkoriban a bevett szokás, de Leonardo az első lépésnél megakadt. És még ehhez is hat hónapra volt szüksége.

       No de hiába befejezetlen a kép, észrevehetünk rajta néhány dolgot. Itt ennél a festménynél teremtette meg azt a bonyolult allegóriát, ami az ábrázolásmódját át fogja hatni egész élete folyamán. Láthattunk már tőle más allegóriákat is, például Ginevra portréja. Később már olyan bonyolult ábrákat készített, hogy nagyon éles elméjűnek, vagy szemfülesnek kellett lennie annak, aki rá akart találni a rejtélyre. Ő maga így ír a művészetről:

„Nem valami nagy szó, ha valaki egész életében egyetlen tárgyat tanulmányoz, s benne végül némi tökéletességre viszi. A festészet mindenre kiterjed, amit csak létrehoz a természet, azonkívül az emberek műveire is, és azon a körön belül meg nem nyugszik, amelyen belül szemünk még bármit érteni képes. Én bizony nyomorúságos mesternek tartom, aki csak egyetlen dologhoz ért. Hát nem látod, hányféleképp és hogyan állnak és intenek és hadonásznak az emberek, mennyiféle állat van, és fák és sík vidékeknek, forrásoknak, folyóknak, városoknak, középületeknek és házaknak, mennyi szerszám, viselet, ékszer, a művészetek micsoda teljessége?” (Karátson Gábor: Így élt Leonardo da Vinci. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1973 79-80.o.)

       A kép története tovább folytatódott. Leonardo, mint élete során oly sokszor elmenekült a felelősség elől, vagy inkább azért, mert máshol számára sokkal érdekesebb dolgokat fedezett fel. A megbízó szerzetesek tizenöt évig vártak arra, hogy előbb vagy utóbb a művész befejezi a képet. De mivel Leonardo nem volt hajlandó folytatni, megbíztak egy másik művészt, név szerint Filippino Lippi- t, hogy készítse el a régen várt festményt.

Sziklás Madonna

       Minden reneszánsz művésznek, ahogy Leonardo- nak is, volt egy Madonna korszaka. De ahogy már láthattuk Leonardo ezt se a szokott módon tette. Erre a legjobb példa a Sziklás Madonna. A kép címe német nyelvből lett lefordítva magyarra, ha olasz nyelvből lett volna lefordítva, akkor a címe: Madonna a sziklák között lenne.

       Ez a festmény a San Francesco Grande – templom Szeplőtelen Fogantatás – kápolnájába került volna. Leonardo itt nem egyedül, hanem harmadmagával a De Predis fivérekkel dolgozott. Viszont érdekessége ennek a képnek, hogy kettő is készült belőle. Az egyiket a párizsi Louvre- ban, a másikat a londoni National Gallery- ben őrzik. Mind a kettőn jól kivehető Leonardo kézjegye, így egészen bizonyos, hogy mind a két festményt ő készítette. De a londoni minden bizonnyal két évvel később készült. Ez látszik a technikán, és a kompozícióban is. Leonardo ahogy a többi művész sem szerette ismételgetni magát, de ez művének tökéletesítése volt. (Nem a két festmény összehasonlítását szeretném ebben a részben kihangsúlyozni.) Az előbb elkészülő műből a felfedezés frissessége sugárzik, míg a másikból az elmélyülés szemlélődése árad.

       Mind két képen Mária egy barlang szájánál ül, mintha azt akarta volna ezzel kifejezni, hogy a földnek is ott van a szívében ez az idilli jelenet. A teremtés csodáját, a történelem, még ember nélküli időszakát hozza ezzel vissza a mi időnkbe Leonardo. De még is lüktető életet visznek a képbe az alakok, akik miatt oly eleven lesz a festmény. Furcsa kettősséget alkotnak a háttérrel, és annak sötét tónusaival, de mégis megtalálta a művész azt a tökéletes összhangot, hogy mégsem zavaró ez a különbség, sőt.

       Az alakok nem nyitják szóra szájukat, inkább ahelyett kezük mozdulatai a beszédes. Később is megfigyelhető, hogy Leonardo festményein milyen nagy fontosságot kapnak a kezek. Erre nagyszerű példa lehet a Hermelines hölgy. Ott is érezhető az elugrani készülő állat, és a hölgy finom kézmozdulata közötti érzékeny párhuzam.

       De visszatérve a Sziklás Madonna festményre – Leonardo itt is fontosnak tartotta, hogy alakjainak mozdulataiból le tudja vonni mindenki – aki ránéz – a szerepeket. A második verzióban inkább érzékelhetőek ezek. Mária, és Jézus feje felett glória van, Keresztelő Szent János pedig egy keresztet visz.

Utolsó vacsora

       Ezt a képet 1495- ben kezdte el, és bár több évnyi megszakítással, de 1498- ban befejezte. Sajnos több restauráció után sem sikerült teljesen visszahozni eredeti állapotát, sőt többnyire ezek inkább ártottak a műnek, mintsem használtak volna. Sajnos már nem látható rajta a levegőperspektíva, és a Leonardo érett korszakának oly jellemző technikája: a körvonalaknak a sfumato révén történő feloldódása. Mégis a legnagyobb szentségtörést a festményen, 1620- ban a spanyol csapatok követték el, akik ajtót vágtak a képbe, két évszázaddal később pedig Napóleon francia katonái istállónak használták a helyiséget.

       Ez a festmény a Santa Maria delle Grazie – kolostor reflektóriumának egyik falán látható. Középen Krisztus, tőle jobbra- és balra hármas csoportokban az apostolok ülnek. Ezeket a csoportokat Leonardo úgy alkotta meg, hogy azok életkor, és karakterek szerint- valamint gesztusaik szerint valamilyen módon hasonlítsanak. Itt kell megemlíteni, hogy a kép az oltárszentség szerzéséről, a keresztény hittudomány egyik alaptételéről szól.

       Leonardo nagy gondot fordított az alakok megfestésére. Igazi modelleket keresett az utcán, hogy minden gesztus tökéletes legyen. Festés közben sokan ellátogattak a kolostorba, hiszen ekkor Leonardo már híres volt, és sokan szerették volna megnézni őt munka közben. Egy szemtanú leírása:

„Néha hajnaltól napnyugtáig ott maradt a templomban, le sem tette a kezéből az ecsetet, és feledve evést és ivást szünet nélkül festett. Máskor viszont két-három, vagy akár négy napon át a kezébe sem vette az ecsetet; órákon át nem tett semmi mást, csak összefont karral álldogált szemben a művel, szigorú tekintettel fürkészve a figurákat. Én magam is tanúja voltam, hogy egy ízben, mintha valamiféle sugallatnak engedelmeskedve, délben, amikor a nap magasan járt az égen, otthagyta a Corte Vecchiát, ahol a csodálatos agyaglovon dolgozott, és egyenesen a Santa Maria delle Graziéba sietett, még azzal sem törődve, hogy az árnyékban haladjon; a templomban aztán felkapaszkodott az állványra, felvette az ecsetet, húzott egy-két ecsetvonást a képen, majd ismét eltávozott.”

(R. Marolonga: Studi Vinciani. Memorie sulla geometrica e sulla meccanica de Leonardo da Vinci, Nápoly, 1937)

       A lassan készülő műnek több miértje is lehetett. Leonardo munkatempója egy kicsit eltért a megszokottól. De az is könnyen elképzelhető, hogy zavarta a koncentrálásban az a sok bámészkodó, akik kíváncsiak voltak a készülő remekműre.